Alapanyagok

sárgarépa

A közép-ázsiai géncentrumból vándorolt nyugat felé, és feltehetően a mórok telepítették át az Ibériai-félszigetre úgy, hogy spanyol közvetítéssel jutott el Európa többi országaiba. Fajai szinte minden kontinensen megtalálhatók. Egyik ősi formája - a vad murok - nálunk a réteken, legelőkön, szántóföldeken gyakori gyom.
A sárgarépa tehát valószínűleg csak az i. sz. 1. század óta szerepel az emberiség étlapján. Korábban a pasztinák töltötte be azt a szerepet, amit most a sárgarépa.
Az első írásbeli emlék a sárgarépa fogyasztásáról Ibn Al Avam, arab tudóstól származik a 12. századból; ő már különbséget tesz az ízletes, vörös színű és a zöldesbe hajló, sárgás színű répa között. Ez utóbbi magasan kiemelkedett a földből (akárcsak a mostani takarmányrépák némelyike), mert csak attól zöldülhetett meg, hogy a koronáját a napfény érte.
Nemesítése már a 16. században megkezdődött. A legismertebb Nantesi-karotta 1864 óta, megszakítás nélkül egyike a legjobb fajtáknak.
Kiemelt táplálkozási értékét nagy (6-12 mg/100 g) karotintartalmának köszönheti. Ez a vegyület az A-vitamin előanyaga, aminek a hiánya különféle szembetegségeket és látási elégtelenséget (farkasvakság) okoz.
Korai fajtái a tavasszal már megjelennek a piacokon.
Sárgarépára egész évben szükség van. A háziasszonyok és a hivatásos szakácsok a jól pucolható, hengeres, a szívrésznél is narancssárga (nem zöld!) répafajtákat kedvelik.
Többnyire levesek ízesítésére használják, de kitűnő főzelék, salátaalkotó és párolva, mint köret.