Lecsós szelet (Hogyan lettem agglegény)

Néhány bátortalan és teljesen felesleges próbálkozással még igyekeztem a békülés és ezzel végül is a lecsós szelet irányába terelni a dolgokat, de ezt a meccset már a kezdő sípszó előtt elbuktam. A nők olykor rendkívül jól adják elő a spontán kiborulást, a barátnő véletlenül pont ráér aznap, hogy segítsen elköltözni, a dolgok annyira hirtelen történnek, hogy először tényleg beveszed, hogy szegénykének pont ez volt sok. Én például azzal döntöttem végső romlásba egyébként is halódó kapcsolatunkat, hogy éjjel kettőre értem haza egy koncertről, ráadásul elfelejtettem az éjszakaiból kakaót hozni reggelire. Lássuk be, olykor kevesebb is elég.
Szóval álltam ott a harag epicentrumában és néztem, hogy viszi el a lakásból a dolgokat. Többször akartam szólni, hogy de az…de… Valahogy, ha üvöltöznek velem, nem vagyok képes kimondani, hogy: bazmeg, az a rohadt mp3-lejátszó az ENYÉM! Képtelen voltam, nagyjából így fosztott ki, bambán álltam és csak arra bírtam gondolni, hogy: de miért pont a lecsós szelet előtt.
Csak akkor fejtettem ki némi ellenállást, amikor úgy tűnt, mintha a mikrót is vinni akarná. Félve nyöszörögtem, hogy: szívecske, éhen halok, ha elviszed. Hogy szánalmas baromnak fog nevezni, azt már előre borítékoltam, de a túlélési esélyeimről volt szó, közbe kellett lépnem, bármi is volt az eredeti szándéka, legalább az megmaradt és igazán jó ár volt érte a: „Te önző, szánalmas pöcs, dögölj meg a mikróddal együtt!”
Amikor végül a lojális barátnővel együtt (jegyzem meg, szerintem platós teherautóval jött a kiscsaj) elhagyták szerény bérleményemet, akkor magamba roskadva megpróbáltam elnyomni a lecsós szelet iránti olthatatlan vágyamat és már akkor tudtam, ha szeretnék még kulináris élvezetekben részesülni ebben a nyomorult életben, akkor meg kell tanulnom főzni…