Dönci kalandjai - Első fejezet

A legtöbb embernek vannak barátai. Nekem is voltak és vannak is. Ez jó dolog, de mint minden jóban, ebben is van némi rossz, ami persze nem mindig igazán rossz, de ettől még gond.

Gyula vékony, magas fiú volt. A legjobb barátom. Azóta szinte semmit sem változott, csak kicsit öregebb lett, három gyermek édesapja és, nem kevesen, tanár úrnak szólitják.

Történt egy nyáron, hogy Gyula, a szüleivel, a tengerparton nyaralt. Nagyon jól érezték magukat, sokat fürödtek, napoztak, sétáltak a partközeli erdőkben. Egyik este, séta közben, rémitő hangokat hallottak, mintha egy gőzfürészbe oltott dobzenekar gyakorolt volna a közeli bokrok alatt. Döbbenten néztek egymásra, el sem tudták képzelni mi avagy ki okozza ezt a zenebonát. Szerencsére Gyulám a délután folyamán kuncsorgott ki az apjától egy világitós kulcstartót, igy a picinyke lámpa fényénél, a dús növényzetben, egy levesestányér méretű teknőst pillantottak meg. Gyula fejében felrémlett a nálam látott rengeteg akvárium és terrárium, micsoda remek ajándék lessz ez a Bélának, gondolta és szülei tiltakozásával mit sem törődve, letartózatta a fujtató állatot. Rejtegette a szállodában, fürdette a kádban ,próbálta etetni, de a teknős kemény állkapcsának néhány csattanása az ujján, ez utóbbitól elvette a kedvét. Hazautazáskor törülközőbe csavarta a tiltakozásra képtelen állatot és a csomagtartó szerszámos rekeszébe rejtette. Szegény apja, úgy veritékezett a határnál, mint akinek rettenetesen melege van, de ez nem tünt fel senkinek, mert hétágra tüzött a nap és a kocsi tetején tojást lehetett volna sütni. Ezt a határőrök persze nem próbálták ki, hanem sebesen végezték a munkájukat, mit sem sejtve arról, hogy a lebarnult kissrác, valójában egy sötétlelkű állatcsempész. Néhány óra múlva megérkeztek Budapestre. Kissé későre járt már, igy szülei nem engedték, hogy azonnal áthozza az ajándékot. Másnap reggel korán felcsöngetett, büszkén vigyorogva, nyomta a markomba az utazástól és az átélt viszontagságoktól teljesen elcsigázott állatot. Döbbent örömmel vettem kezembe a házába visszahúzodott teknőst. Izgatottan simogattam páncélján a repedéseket, vizsgálgattam a napfényben tompán fénylő, sárgásbarna hátát, világosabb hasát.

A meglepetés örömét lassan felváltotta az aggodalom, hol fogom én őt elhelyezni. Némi lapozgatás az állathatározóban és kiderült egy igazi görögteknőshöz van szerencsénk, kiolvastuk mekkora a helyigénye, mit eszik, milyen környezetben érzi jól magát. Egyre világosabb lett számomra, hogy a tartására a legalkalmasabb terrárium a nagyobbik szobánk. Lévén a teknős nem csipog, nem hullatja a szörét és nem pisil a szőnyegre, ez kezdetben nem ütközött jelentős családi ellenállásba.

A későbbiek során apránként előjöttek zseniális ötletem apróbb hibái. A teknős imádott barangolni a szobában, a bútoroknak ütközve meglepöen erős, döngő hangot adott, igy a kezdetben, Zorba a görög, névre keresztelt állat beceneve, Dönci lett, a későbbiekben ez a név vált közkeletűvé és valószinüleg a világtörténelembe is igy fog bevonulni.
Visszatérve a döngö hangra, természetesen a bútorok szélén rövidesen kezdett meglátszani, hogy merre vezet Dönci kedvenc sétaútja az éjszakában, lévén igazából éjszakai állat. Valami egészen rejtelmes módon sikerült időnként a szekrény, az ágy és még néhány berendezési tárgy alá beszorulnia, ilyenkor szuszogott és karmaival kopogott a parkettán, a megtévesztésig utánozva egy gőzmeghajtású pónilovat, ettől legkevésbé éber családtagjaim is riadtan keltek fel édes álmukból. Édesanyám néhány nap múlva, a sokadik bútormozgatás után, arra hivta fel a figyelmemet, hogy véleménye szerint nem bútorszállitónak szegődött ebbe a lakásba és ismeretei szerint a fennt emlitett iparosok nála ritkábban dolgoznak éjszakai müszakban. Némi könyörgés után sikerült dühét lecsillapitani. Dönci azonban nem érezte jól magát új környezetében, erre biztosan utalt az a körülmény, hogy nem volt hajlandó táplálkozni. Kezdetben nem aggódtam, mert okos könyvekből kiolvastam, a görögteknős több hétig kibirja táplálkozás nélkül. Persze a lakás kölönbözö pontjain gusztusos salátaleveleket, répa és almadarabokat helyeztem el, bizva abban, hogy séta közben Dönci előbb utóbb megéhezik, elgondolásom szerint észrevehetetlenül. Bizakodásomat igazolta anyám kissé túlsolyos barátnője, aki rálépett egy, számára láthatatlan, almadarabra és akkorát esett, hogy a vitrinben ékeskedő családi étkészlet riadt csörömpöléssel adott hangot rémületének. A barátnő sivalkodásánát, csak anyám hangja szárnyalta túl, midőn felhivta figyelmemet arra, hogy a teknősnek el kell hagynia a lakást, esetleg velem együtt. A húr a végsőkig feszült, igy, alig sikerült, két nap haladékot kicsikarnom a teknős elhelyezésére.

Nem szeretném elmesélni, milyen kétségbeesett kisérleteket tettem, a megfelelő hely megtalálása érdekében. A második nap kezdetén reményvesztetten álltam, mert Dönci senkinek sem kellett. Az iskola biológia tanárai nagynak találták, a sarki állatkereskedő kicsinek, csak nekem volt pont jó, de az ismert nehézségek miatt hiába. Végül egy újságcikk hozta meg a megoldást, az állatkertről irtak, ahol segitséget nyújtottak, gyerekeknek, háziállataik tartásában, gyógyitásában és a megunt kedvencek elhelyezésében. Tanitás után Gyulával kettesben, egy kartondobozzal a hónom alatt, benne Döncivel, az állatkertbe mentünk és szomorú szivvel a hüllőház gondjaira biztuk barátunkat. Aki azóta is jó egészségben ott éldegél. Amikor az állatkertben járunk mindig meglátogatjuk.